~Egy évvel ezelőtt
Egyedül ültem egy kávézó hátsó asztalánál. Azon tűnődtem, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Hol rontottam el? A gondolataimból egy halk, remegő hang szakított ki.
-Leülhetek? Kérlek! - mondta egy feltűnően szép lány kisírt szemekkel. Körbenéztem, a hely zsúfolásig volt, tényleg csak nálam maradt szabad hely.
-Persze - próbáltam rámosolyogni, elég műre sikerült.
-Köszönöm - sóhajtott egyet, majd leült. Először csak szomorúan néztük egymást. Furcsa helyzet volt.
-Cassie vagyok - mondtam, csakhogy megtörjem a csendet.
-Én.. Amy vagyok - elcsuklott a hangja. Aztán összeszedte magát - Miért ültél itt egyedül?
-Ez egy hosszú történet - hajtottam le a fejem.
-Van időm - mondta biztatóan. Vettem egy mély levegőt.
-Pár órája engedtek ki a kórházból. Nem volt hová mennem. Azóta itt ülök és gondolkodom.
-Megkérdezhetem, mi történt veled? - érdeklődött nagyra nyílt szemekkel. Legalább a saját problémájáról eltereltem a figyelmét.
-Hogy megértsd, régebbről kell elkezdenem - mondtam, majd eltűnődtem, miért mesélem el egy vadidegennek a történetemet. Ő csak bólintott. Végül is valakivel meg kell beszélnem. Megértőnek tűnt és nagyon szimpatikus volt.
-19 évesen a kitűnő érettségimmel felvettek az álomegyetemre, szorgalmasan tanultam éjjel-nappal. De pár hónap után megismerkedtem egy sráccal, Dereknek hívták, igazi rosszfiú volt. Olyan 'szerelem első látásra' volt. Folyton együtt voltunk. Rávett, hogy ne járjak be az óráimra. Volt, hogy hetekig haza sem mentem. A szüleimmel csak veszekedni tudtam. Teljesen megváltoztam, Derek megváltoztatott, de nem vettem észre. A 21. születésnapom előtt két nappal kiderült, hogy terhes vagyok - próbáltam érzelemmentes hangon beszélni, de itt megakadtam, megremegett a hangom - Először Dereknek mondtam el, bízva abban, hogy támogatni fog. Fel sem merült bennem, hogy elvetetem. Ekkor hagyott faképnél - mondtam gúnyosan, de belül nagyon fájt, nem tudtam elfelejteni - Ezek után hazamentem. Utolsó reményem a szüleim szeretete volt, de mint kiderült, azt már rég elvesztettem. Mikor bejelentettem, hogy unokájuk lesz, azt mondták, hogy egy olcsó kurva vagyok, nem tudják hol rontották el a nevelésemet. Hozzám vágtak egy kevés pénzt, és közölték, hogy többé nem vagyok megtűrt személy ebben a házban. Magyarán soha többé nem akarnak látni. Úgy sírtam, mint még soha azelőtt. Fogtam minden cuccomat, bevágtam egy táskába. Gondoltam, akkor majd felnevelem a gyerekemet egyedül. Beültem az autóba és csak hajtottam. El akartam menekülni. Ebben egy hirtelen-felbukkanó kamion akadályozott meg - nevettem fel keserűen - A születésnapom reggelén egy kórházban ébredtem. Borzasztóan fájt mindenem, alig tudtam megmozdulni. Az orvos azt mondta, három bordám eltört, kettő megrepedt és agyrázkódásom volt, ezért egy ideig bent kell tartaniuk, és végül közölte, hogy elvetéltem - megint lehajtottam a fejem, felsóhajtottam, majd felnéztem a velem szemben ülő lesokkolódott lányra - Mikor megkérdeztem, hogy volt-e benn nálam valaki, azt mondta, a szüleimet értesítették, de nem, nem volt látogatóm. De ma kiengedtek, és - tártam szét a karom - most itt vagyok.
Istenem, milyen jó érzés volt ezt mind kiadni magamból, de Amy arckifejezéséből nem tudtam megállapítani, hogy sajnál vagy megvet, esetleg mindkettő. Mikor megszólalt, egészen rekedt volt a hangja:
-Nagyon sajnálom.
-Én is, de ha kérhetlek, most te beszélj - nem szerettem volna több időt fordítani a saját problémámra, nem tudtam vele mit tenni és lehet, hogy nem is akartam.
-Én is elvesztettem valakit - megint a könnyeivel küszködött - Tegnap volt a nagymamám temetése, ő volt a világ legrendesebb asszonya, ő is nevelt fel - nézett rám szomorúan.
-Részvétem - mondtam kissé megrendülten.
-Köszönöm... Már csak ő volt nekem - nagy levegőt vett, majd folytatta - Édesapám rendőr volt, 8 éves koromban szolgálat közben életét vesztette. Ezután anyám nem bírta összeszedni magát, a drogokhoz nyúlt és néha meg is vert. Pedig anyám gyönyörű nő volt, de tönkretette magát és a családunkat. Egyszer egy rossz pillanatában eltörte a bal karomat. A nagymamám ekkor döntött úgy, hogy magához vesz és feljelentette anyámat. A másnap kiérkező rendőrök azonban holtan találták, túladagolta magát - itt tartott egy hosszabb szünetet - Már alig emlékszem rá - nézett a távolba, mintha megpróbálná visszaidézné az édesanyját. A könnyei már felszáradtak, talán neki is jót tett ez a beszélgetés, aztán hirtelen felém fordult - Azt mondtad, hogy nincs hová menned, igaz? - valami izgatottság költözött a hangjába.
-Igaz, de úgy gondoltam, holnap nekiállok a lakáskeresésnek.
-És ma hol éjszakázol? - ó, ez eddig eszembe sem jutott. Kissé lefoglalt az önsajnálat, és már egészen hozzászoktam a kórházhoz. Rá kellett ébrednem, hogy most tényleg nincs hová mennem.
-Hát... - kezdtem, és megpróbáltam kitalálni valamit - majd egy.. - "barátnál" mondtam volna, de ha lenne, akkor nem itt ültem volna egyedül.
-Tudom, hogy csak most ismerkedtünk meg, de én szívesen látlak, Cassie. Sajnos most egyedül lakom. A nagymamám mindenét rám hagyta, a házával együtt. És nem kell a kanapén aludnod. Három hálószoba van és...
-Köszönöm - vágtam a szavába, szegény, már lassan könyörögni fog - Túl kedves vagy hozzám, nem érdemlem meg és nem szeretnélek kihasználni, de ez az egyetlen lehetőségem, úgyhogy nagyon köszönöm, elfogadom a meghívást - mosolyogtam rá. Azonnal felderült az arca.
-Hozzám is költözhetnél - jegyezte meg halkan.
-Nem szeretnék a terhedre lenni. Amúgy hány éves vagy? Nagyon fiatal arcod van.
-19 és fél, de nem tanultam tovább. Már egy éve dolgozom egy lemezboltban.
-Hű, az király lehet.
-Tényleg az, egész jól fizet, de alig kell valamit csinálni. Ha gondolod beajánllak a főnöknél.
-Az már túl sok szívesség lenne tőled.
-Ugyan, semmiség - mosolygott egyre szélesebben. Innentől egyre gördülékenyebbül haladt a beszélgetés. Olyan jól telt az idő, hogy az alkalmazottaknak úgy kellett kitessékelni minket a kávézóból zárórakor. Amy gyalog volt, úgyhogy hazavittem. A háza nagyon szép volt. Körbevezetett, aztán megmutatta a "saját" szobámat, megölelt, majd magamra hagyott. Saját fürdőszobám is volt. Azt hiszem, tudnék itt élni, de nem szeretném Amy életét felforgatni. Meg kellene változnom, megint. Az elkövetkező napokat mind lakáskereséssel töltöttem és Amy mindig elkísért. Nem volt hajlandó dolgozni menni, amíg nem biztos benne, hogy jó helyet választok és addig nála kellett laknom. A lehető összes szabad lakást megnéztük, de Amy mindegyikről lebeszélt. Kissé túlbuzgó volt, de a barátságunk egyre inkább erősödött. Végül annyira megszerettem, hogy egy hét hiábavaló lakásmustra után véglegesen hozzáköltöztem, és valóban beajánlott a főnöknek a lemezboltban, így már együtt jártunk dolgozni. Amy-nél jobb barátot, lakótársat nem is kívánhattam volna.
-Leülhetek? Kérlek! - mondta egy feltűnően szép lány kisírt szemekkel. Körbenéztem, a hely zsúfolásig volt, tényleg csak nálam maradt szabad hely.
-Persze - próbáltam rámosolyogni, elég műre sikerült.
-Köszönöm - sóhajtott egyet, majd leült. Először csak szomorúan néztük egymást. Furcsa helyzet volt.
-Cassie vagyok - mondtam, csakhogy megtörjem a csendet.
-Én.. Amy vagyok - elcsuklott a hangja. Aztán összeszedte magát - Miért ültél itt egyedül?
-Ez egy hosszú történet - hajtottam le a fejem.
-Van időm - mondta biztatóan. Vettem egy mély levegőt.
-Pár órája engedtek ki a kórházból. Nem volt hová mennem. Azóta itt ülök és gondolkodom.
-Megkérdezhetem, mi történt veled? - érdeklődött nagyra nyílt szemekkel. Legalább a saját problémájáról eltereltem a figyelmét.
-Hogy megértsd, régebbről kell elkezdenem - mondtam, majd eltűnődtem, miért mesélem el egy vadidegennek a történetemet. Ő csak bólintott. Végül is valakivel meg kell beszélnem. Megértőnek tűnt és nagyon szimpatikus volt.
-19 évesen a kitűnő érettségimmel felvettek az álomegyetemre, szorgalmasan tanultam éjjel-nappal. De pár hónap után megismerkedtem egy sráccal, Dereknek hívták, igazi rosszfiú volt. Olyan 'szerelem első látásra' volt. Folyton együtt voltunk. Rávett, hogy ne járjak be az óráimra. Volt, hogy hetekig haza sem mentem. A szüleimmel csak veszekedni tudtam. Teljesen megváltoztam, Derek megváltoztatott, de nem vettem észre. A 21. születésnapom előtt két nappal kiderült, hogy terhes vagyok - próbáltam érzelemmentes hangon beszélni, de itt megakadtam, megremegett a hangom - Először Dereknek mondtam el, bízva abban, hogy támogatni fog. Fel sem merült bennem, hogy elvetetem. Ekkor hagyott faképnél - mondtam gúnyosan, de belül nagyon fájt, nem tudtam elfelejteni - Ezek után hazamentem. Utolsó reményem a szüleim szeretete volt, de mint kiderült, azt már rég elvesztettem. Mikor bejelentettem, hogy unokájuk lesz, azt mondták, hogy egy olcsó kurva vagyok, nem tudják hol rontották el a nevelésemet. Hozzám vágtak egy kevés pénzt, és közölték, hogy többé nem vagyok megtűrt személy ebben a házban. Magyarán soha többé nem akarnak látni. Úgy sírtam, mint még soha azelőtt. Fogtam minden cuccomat, bevágtam egy táskába. Gondoltam, akkor majd felnevelem a gyerekemet egyedül. Beültem az autóba és csak hajtottam. El akartam menekülni. Ebben egy hirtelen-felbukkanó kamion akadályozott meg - nevettem fel keserűen - A születésnapom reggelén egy kórházban ébredtem. Borzasztóan fájt mindenem, alig tudtam megmozdulni. Az orvos azt mondta, három bordám eltört, kettő megrepedt és agyrázkódásom volt, ezért egy ideig bent kell tartaniuk, és végül közölte, hogy elvetéltem - megint lehajtottam a fejem, felsóhajtottam, majd felnéztem a velem szemben ülő lesokkolódott lányra - Mikor megkérdeztem, hogy volt-e benn nálam valaki, azt mondta, a szüleimet értesítették, de nem, nem volt látogatóm. De ma kiengedtek, és - tártam szét a karom - most itt vagyok.
Istenem, milyen jó érzés volt ezt mind kiadni magamból, de Amy arckifejezéséből nem tudtam megállapítani, hogy sajnál vagy megvet, esetleg mindkettő. Mikor megszólalt, egészen rekedt volt a hangja:
-Nagyon sajnálom.
-Én is, de ha kérhetlek, most te beszélj - nem szerettem volna több időt fordítani a saját problémámra, nem tudtam vele mit tenni és lehet, hogy nem is akartam.
-Én is elvesztettem valakit - megint a könnyeivel küszködött - Tegnap volt a nagymamám temetése, ő volt a világ legrendesebb asszonya, ő is nevelt fel - nézett rám szomorúan.
-Részvétem - mondtam kissé megrendülten.
-Köszönöm... Már csak ő volt nekem - nagy levegőt vett, majd folytatta - Édesapám rendőr volt, 8 éves koromban szolgálat közben életét vesztette. Ezután anyám nem bírta összeszedni magát, a drogokhoz nyúlt és néha meg is vert. Pedig anyám gyönyörű nő volt, de tönkretette magát és a családunkat. Egyszer egy rossz pillanatában eltörte a bal karomat. A nagymamám ekkor döntött úgy, hogy magához vesz és feljelentette anyámat. A másnap kiérkező rendőrök azonban holtan találták, túladagolta magát - itt tartott egy hosszabb szünetet - Már alig emlékszem rá - nézett a távolba, mintha megpróbálná visszaidézné az édesanyját. A könnyei már felszáradtak, talán neki is jót tett ez a beszélgetés, aztán hirtelen felém fordult - Azt mondtad, hogy nincs hová menned, igaz? - valami izgatottság költözött a hangjába.
-Igaz, de úgy gondoltam, holnap nekiállok a lakáskeresésnek.
-És ma hol éjszakázol? - ó, ez eddig eszembe sem jutott. Kissé lefoglalt az önsajnálat, és már egészen hozzászoktam a kórházhoz. Rá kellett ébrednem, hogy most tényleg nincs hová mennem.
-Hát... - kezdtem, és megpróbáltam kitalálni valamit - majd egy.. - "barátnál" mondtam volna, de ha lenne, akkor nem itt ültem volna egyedül.
-Tudom, hogy csak most ismerkedtünk meg, de én szívesen látlak, Cassie. Sajnos most egyedül lakom. A nagymamám mindenét rám hagyta, a házával együtt. És nem kell a kanapén aludnod. Három hálószoba van és...
-Köszönöm - vágtam a szavába, szegény, már lassan könyörögni fog - Túl kedves vagy hozzám, nem érdemlem meg és nem szeretnélek kihasználni, de ez az egyetlen lehetőségem, úgyhogy nagyon köszönöm, elfogadom a meghívást - mosolyogtam rá. Azonnal felderült az arca.
-Hozzám is költözhetnél - jegyezte meg halkan.
-Nem szeretnék a terhedre lenni. Amúgy hány éves vagy? Nagyon fiatal arcod van.
-19 és fél, de nem tanultam tovább. Már egy éve dolgozom egy lemezboltban.
-Hű, az király lehet.
-Tényleg az, egész jól fizet, de alig kell valamit csinálni. Ha gondolod beajánllak a főnöknél.
-Az már túl sok szívesség lenne tőled.
-Ugyan, semmiség - mosolygott egyre szélesebben. Innentől egyre gördülékenyebbül haladt a beszélgetés. Olyan jól telt az idő, hogy az alkalmazottaknak úgy kellett kitessékelni minket a kávézóból zárórakor. Amy gyalog volt, úgyhogy hazavittem. A háza nagyon szép volt. Körbevezetett, aztán megmutatta a "saját" szobámat, megölelt, majd magamra hagyott. Saját fürdőszobám is volt. Azt hiszem, tudnék itt élni, de nem szeretném Amy életét felforgatni. Meg kellene változnom, megint. Az elkövetkező napokat mind lakáskereséssel töltöttem és Amy mindig elkísért. Nem volt hajlandó dolgozni menni, amíg nem biztos benne, hogy jó helyet választok és addig nála kellett laknom. A lehető összes szabad lakást megnéztük, de Amy mindegyikről lebeszélt. Kissé túlbuzgó volt, de a barátságunk egyre inkább erősödött. Végül annyira megszerettem, hogy egy hét hiábavaló lakásmustra után véglegesen hozzáköltöztem, és valóban beajánlott a főnöknek a lemezboltban, így már együtt jártunk dolgozni. Amy-nél jobb barátot, lakótársat nem is kívánhattam volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése