5. rész

-Amy, Amy, Amy! Fent vagy már? - kopogtam "finoman" az ajtaján. Pár lépést hallottam bentről, majd egy csattanást és Amy fájdalmas kiáltását. Aztán nyílt az ajtó és megláttam a barátnőmet. Biztos, hogy most kelt ki az ágyból.
-Reggelt! - mondta és ásított egy hatalmasat.
-Ööö, mit csináltál az előbb?
-Hát izé.. Megpróbáltam csukott szemmel eljutni az ajtóig - nevetett - Nem jött össze. Az ágy sarka kissé útban volt és egy picit bevágtam a sípcsontom.
-Ó, így már minden érthető - bólintottam - Na, de készülődnünk kell! Nem szeretnék utolsó lenni a sorban.
-Mi? Hány órát kapok? - kérdezte riadtan Amy.
-Te viccelsz? Hova készülődsz annyit? Így is gyönyörű vagy. Na, öltözz! - tapsoltam egyet, és mentem le reggelizni. Gyorsan ettem, elmosogattam. Visszamentem a szobámba a mappáért. Kinyitottam, leellenőriztem minden benne van-e, és becsuktam, de nem tettem le. Véletlenül sem maradhat itthon. A mappával a kezemben becsörtettem Amy szobájába. Épp a száját rúzsozta a tükrös asztalánál ülve.
-Tudtam én, hogy gyorsan is el tudsz készülni - mosolyogtam rá.
-Most az egyszer megerőltettem magam, mert szeretném, hogy ez a nap emlékezetes legyen neked - fordult felém, majd felállt és átölelt - Hol rejtegetted eddig ezt a pólódat? - kérdezte, mikor végigmért.
-Nem úgy mondanám, hogy rejtegettem, inkább csak megőriztem. Az első koncertre szerettem volna felvenni, és végre eljött az alkalom. - Imádtam a Hold Me Down-os pólómat. Egy héttel azután vettem, hogy beköltöztem Amy-hez.
-És hozzám mit szólsz? Beleolvadok majd a sok rajongóba? - kérdezte barátnőm. Végignéztem rajta, szaggatott rövid farmernaci és fehér top, hosszú szőke haját kibontva hagyta.
-Van egy olyan érzésem, hogy te mindig ki fogsz tűnni a tömegből - utaltam feltűnő szépségére és az átlagnál magasabb termetére. Amy elgondolkodó fejet vágott.
-Nincs még egy félve őrizgetett You Me At Six-es pólód?
-Ha tényleg szeretnéd egy rajongó látszatát kelteni, szívesen kölcsönadom a Sinners Never Sleep-es topomat. Biztos vagyok benne, hogy neked jobban fog állni mint nekem valaha - kacsintottam rá. Letettem a mappát az ágyra. Átmentem a szobámba, kiszedtem a szekrényből a topot és áthoztam Amy-nek.

-Na? Jó lesz?
-Hű! Lehet, hogy vissza sem adom - csillant fel a szeme. Valószínűleg megfelel kényes ízlésének.
-Jól van, persze - forgattam a szemeimet - De most már igyekezz! - Ránéztem az órámra. Hopp. - Amy! Hosszú sorban állásnak nézünk elébe - sóhajtottam.
-Basszus. Akkor ma nem reggelizem. Menjünk! - kapta fel Amy a topot, majd a táskáját, és rohantunk le.
-Még jó, hogy csináltam neked egy szendvicset. A kocsiban megeszed, most én vezetek - vettem fel a tornacipőmet. Bepattantunk a kocsiba. Még száz métert sem mentünk, mikor satuféket nyomtam. A balesetem ellenére sem félek így autót vezetni. Hátulról ránk dudáltak, Amy félrenyelt és véget nem érően köhögni kezdett. Kissé szabálytalanul megfordultam és hazahajtottam. Feltéptem az ajtót és rohantam Amy szobájába. Nem hiszem el, hogy azért is otthon hagytam az a rohadt mappát... Felkaptam az ágyról és kiviharzottam a házból, bezártam az ajtót és visszaültem az autóba. Mérgesen fújtattam, Amy aggódva nézett, de nem szólt. Legalább a köhögést abbahagyta. Beletapostam a gázba és alig vártam, hogy végre ott legyünk. Parkolóhelyet persze csak nagy sokára találtunk. Fél 12 körül odaértünk és tátva maradt a szám. Irtózatosan hosszú volt a sor. Kevésbé népszerű bandáért kellene rajonganom. Fél óra múlva már nagyon untam az egészet. Pár emberrel beszélgettünk, megdicsérték Amy felsőjét. Lassan haladt a sor. A mappámat szorongatva araszoltam előre. Örömmel konstatáltam, hogy még így is rengetegen állnak mögöttünk. Bő öt óra alatt elértük a bejáratot és megkaptuk a karszalagunkat. Amy izgatottnak tűnt. Hamarosan rám is átragadt a hangulata. Szótlanul beléptünk. Elég hátul álltunk, de már láttam őket. Nagyjából harminc rajongó várt még előttünk a sorára. Többségük sírt, páran teljesen lefagytak. Én egyre nehezebben vettem a levegőt, de higgadt maradtam. Megint feléjük néztem, és egy gyönyörű kék szempárral akadt össze a tekintetem. Daniel Flint. De a pillanat megszakadt. Nagyot dobbant a szívem, s inkább a földet pásztáztam.

4. rész

~Egy évvel ezelőtt

Egyedül ültem egy kávézó hátsó asztalánál. Azon tűnődtem, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Hol rontottam el? A gondolataimból egy halk, remegő hang szakított ki.
-Leülhetek? Kérlek! - mondta egy feltűnően szép lány kisírt szemekkel. Körbenéztem, a hely zsúfolásig volt, tényleg csak nálam maradt szabad hely.
-Persze - próbáltam rámosolyogni, elég műre sikerült.
-Köszönöm - sóhajtott egyet, majd leült. Először csak szomorúan néztük egymást. Furcsa helyzet volt.
-Cassie vagyok - mondtam, csakhogy megtörjem a csendet.
-Én.. Amy vagyok - elcsuklott a hangja. Aztán összeszedte magát - Miért ültél itt egyedül?
-Ez egy hosszú történet - hajtottam le a fejem.
-Van időm - mondta biztatóan. Vettem egy mély levegőt.
-Pár órája engedtek ki a kórházból. Nem volt hová mennem. Azóta itt ülök és gondolkodom.
-Megkérdezhetem, mi történt veled? - érdeklődött nagyra nyílt szemekkel. Legalább a saját problémájáról eltereltem a figyelmét.
-Hogy megértsd, régebbről kell elkezdenem - mondtam, majd eltűnődtem, miért mesélem el egy vadidegennek a történetemet. Ő csak bólintott. Végül is valakivel meg kell beszélnem. Megértőnek tűnt és nagyon szimpatikus volt.
-19 évesen a kitűnő érettségimmel felvettek az álomegyetemre, szorgalmasan tanultam éjjel-nappal. De pár hónap után megismerkedtem egy sráccal, Dereknek hívták, igazi rosszfiú volt. Olyan 'szerelem első látásra' volt. Folyton együtt voltunk. Rávett, hogy ne járjak be az óráimra. Volt, hogy hetekig haza sem mentem. A szüleimmel csak veszekedni tudtam. Teljesen megváltoztam, Derek megváltoztatott, de nem vettem észre. A 21. születésnapom előtt két nappal kiderült, hogy terhes vagyok - próbáltam érzelemmentes hangon beszélni, de itt megakadtam, megremegett a hangom - Először Dereknek mondtam el, bízva abban, hogy támogatni fog. Fel sem merült bennem, hogy elvetetem. Ekkor hagyott faképnél - mondtam gúnyosan, de belül nagyon fájt, nem tudtam elfelejteni - Ezek után hazamentem. Utolsó reményem a szüleim szeretete volt, de mint kiderült, azt már rég elvesztettem. Mikor bejelentettem, hogy unokájuk lesz, azt mondták, hogy egy olcsó kurva vagyok, nem tudják hol rontották el a nevelésemet. Hozzám vágtak egy kevés pénzt, és közölték, hogy többé nem vagyok megtűrt személy ebben a házban. Magyarán soha többé nem akarnak látni. Úgy sírtam, mint még soha azelőtt. Fogtam minden cuccomat, bevágtam egy táskába. Gondoltam, akkor majd felnevelem a gyerekemet egyedül. Beültem az autóba és csak hajtottam. El akartam menekülni. Ebben egy hirtelen-felbukkanó kamion akadályozott meg - nevettem fel keserűen - A születésnapom reggelén egy kórházban ébredtem. Borzasztóan fájt mindenem, alig tudtam megmozdulni. Az orvos azt mondta, három bordám eltört, kettő megrepedt és agyrázkódásom volt, ezért egy ideig bent kell tartaniuk, és végül közölte, hogy elvetéltem - megint lehajtottam a fejem, felsóhajtottam, majd felnéztem a velem szemben ülő lesokkolódott lányra - Mikor megkérdeztem, hogy volt-e benn nálam valaki, azt mondta, a szüleimet értesítették, de nem, nem volt látogatóm. De ma kiengedtek, és - tártam szét a karom - most itt vagyok.
Istenem, milyen jó érzés volt ezt mind kiadni magamból, de Amy arckifejezéséből nem tudtam megállapítani, hogy sajnál vagy megvet, esetleg mindkettő. Mikor megszólalt, egészen rekedt volt a hangja:
-Nagyon sajnálom.
-Én is, de ha kérhetlek, most te beszélj - nem szerettem volna több időt fordítani a saját problémámra, nem tudtam vele mit tenni és lehet, hogy nem is akartam.
-Én is elvesztettem valakit - megint a könnyeivel küszködött - Tegnap volt a nagymamám temetése, ő volt a világ legrendesebb asszonya, ő is nevelt fel - nézett rám szomorúan.
-Részvétem - mondtam kissé megrendülten.
-Köszönöm... Már csak ő volt nekem - nagy levegőt vett, majd folytatta - Édesapám rendőr volt, 8 éves koromban szolgálat közben életét vesztette. Ezután anyám nem bírta összeszedni magát, a drogokhoz nyúlt és néha meg is vert. Pedig anyám gyönyörű nő volt, de tönkretette magát és a családunkat. Egyszer egy rossz pillanatában eltörte a bal karomat. A nagymamám ekkor döntött úgy, hogy magához vesz és feljelentette anyámat. A másnap kiérkező rendőrök azonban holtan találták, túladagolta magát - itt tartott egy hosszabb szünetet - Már alig emlékszem rá - nézett a távolba, mintha megpróbálná visszaidézné az édesanyját. A könnyei már felszáradtak, talán neki is jót tett ez a beszélgetés, aztán hirtelen felém fordult - Azt mondtad, hogy nincs hová menned, igaz? - valami izgatottság költözött a hangjába.
-Igaz, de úgy gondoltam, holnap nekiállok a lakáskeresésnek.
-És ma hol éjszakázol? - ó, ez eddig eszembe sem jutott. Kissé lefoglalt az önsajnálat, és már egészen hozzászoktam a kórházhoz. Rá kellett ébrednem, hogy most tényleg nincs hová mennem.
-Hát... - kezdtem, és megpróbáltam kitalálni valamit - majd egy.. - "barátnál" mondtam volna, de ha lenne, akkor nem itt ültem volna egyedül.
-Tudom, hogy csak most ismerkedtünk meg, de én szívesen látlak, Cassie. Sajnos most egyedül lakom. A nagymamám mindenét rám hagyta, a házával együtt. És nem kell a kanapén aludnod. Három hálószoba van és...
-Köszönöm - vágtam a szavába, szegény, már lassan könyörögni fog - Túl kedves vagy hozzám, nem érdemlem meg és nem szeretnélek kihasználni, de ez az egyetlen lehetőségem, úgyhogy nagyon köszönöm, elfogadom a meghívást - mosolyogtam rá. Azonnal felderült az arca.
-Hozzám is költözhetnél - jegyezte meg halkan.
-Nem szeretnék a terhedre lenni. Amúgy hány éves vagy? Nagyon fiatal arcod van.
-19 és fél, de nem tanultam tovább. Már egy éve dolgozom egy lemezboltban.
-Hű, az király lehet.
-Tényleg az, egész jól fizet, de alig kell valamit csinálni. Ha gondolod beajánllak a főnöknél.
-Az már túl sok szívesség lenne tőled.
-Ugyan, semmiség - mosolygott egyre szélesebben. Innentől egyre gördülékenyebbül haladt a beszélgetés. Olyan jól telt az idő, hogy az alkalmazottaknak úgy kellett kitessékelni minket a kávézóból zárórakor. Amy gyalog volt, úgyhogy hazavittem. A háza nagyon szép volt. Körbevezetett, aztán megmutatta a "saját" szobámat, megölelt, majd magamra hagyott. Saját fürdőszobám is volt. Azt hiszem, tudnék itt élni, de nem szeretném Amy életét felforgatni. Meg kellene változnom, megint. Az elkövetkező napokat mind lakáskereséssel töltöttem és Amy mindig elkísért. Nem volt hajlandó dolgozni menni, amíg nem biztos benne, hogy jó helyet választok és addig nála kellett laknom. A lehető összes szabad lakást megnéztük, de Amy mindegyikről lebeszélt. Kissé túlbuzgó volt, de a barátságunk egyre inkább erősödött. Végül annyira megszerettem, hogy egy hét hiábavaló lakásmustra után véglegesen hozzáköltöztem, és valóban beajánlott a főnöknek a lemezboltban, így már együtt jártunk dolgozni. Amy-nél jobb barátot, lakótársat nem is kívánhattam volna.

3. rész

Az elmúlt két napban egyszerűen nem bírok magammal. Máson sem jár az eszem csak a koncerten. Ott akarok már lenni. Csak nehogy csalódjak. De nem, az nem fog megtörténni. Olyan boldog vagyok, egész nap az ő számaikat éneklem. Nagy valószínűséggel Amy-t már kikészítettem. Szegény, nem tudom, hogy tűr meg még mindig, angyali türelme van. Holnap ilyenkor már Meet&Greet-en fogunk sorban állni. Erről jut eszembe, nem kellene adni valamit a srácoknak? Dehogynem. De mit? Sosem tudtam jól kifejezni magam. Írjak nekik levelet? Á, abban nem vagyok jó. Megvan! Mindig is jól művészkedtem. Készítek mindegyikőjükről egy rajzot. Az talán tetszeni fog nekik. Hamar kerítettem lapot, ceruzát, amit csak kell, és leültem a szobám padlójára. A zenét maxra felnyomtam, Amy talán ennyit még kibír. Belemerültem a munkába. Amy csak egyszer nyitott be, hogy miért gubóztam be a szobámba, de mikor meglátta, mit csinálok, mosolyogva magamra hagyott. Bő négy óra alatt készen is lettem és megcsodáltam a műveimet. Dan portréja meglepően jól sikerült. Talán tudatosan, talán nem, de az övével töltöttem a legtöbb időt. Nézegettem még a rajzokat, s elkezdett járni az agyam, azt hiszem, ihletet kaptam. A zenét kikapcsoltam, és felkaptam a gitáromat a sarokból. Papírt fogtam, és sebesen írni kezdtem a szöveget, míg el nem felejtem. Írtam egy dalt. Egy dalt, amit a You Me At Six inspirált. Régebben is próbálkoztam már dalírással, de az összes a kukában végezte. Mielőtt ez a dal is ott végezné, mert meggondolom magam, mielőtt kétségeim merülnének fel, mert nem elég jó, beletettem egy mappába a rajzokkal együtt. Mély levegőt vettem, majd becsuktam a mappát. Kinéztem az ablakomon át a csillagos égboltra. Csillagok? Mikor lett ilyen késő? - tűnődtem egy darabig, majd lementem a nappaliba. A tévé ment, de Amy aludt a kanapén. Gyorsan összedobtam két szendvicset, aztán elkezdtem ugrálni a kanapén Amy lábánál. Azonnal felriadt, és azzal a lendülettel le is esett. A padlón elterülve felnézett rám és elkapta a bokám, megrántotta, így én is mellette végeztem.
-Aúú! - kiáltottam fel, a hátsó felemet jól beütöttem. Szúrósan néztem Amy-re, aztán elnevettük magunkat.
-Úúúgy szeretlek! - ölelt át Amy, majd lassan fölálltunk
-Csináltam kaját. Éhes vagy? Gondolom nem ettél még.
-Aaa, köszi! - csillant fel a szeme. Asztalhoz ültünk és nekiestünk a szendvicsünknek.
-Te viszel valamit a srácoknak holnap? - kérdeztem, miután nyeltem egy nagyot.
-Persze, magamat - kuncogott Amy - Megtisztelem őket a jelenlétemmel. Nem is vagyok rajongó. Egy éve még azt sem tudtam, hogy léteznek.
-Egy éve még azt sem tudtad, hogy én létezem, most mégis veled lakom.
-Na igen - mondta távolba révedő tekintettel - Annyira más volt minden - hirtelen a szemembe nézett, az övé tele volt fájdalommal. Mindig elkomorodom, mikor visszagondolok arra az időre.
-De első pillanattól fogva megértettük egymást, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna - mosolyogtam rá.
-Akkor ott sok minden megváltozott, mindkettőnk számára - szorította meg a kezem.

2. rész

Reggel korán ébredtem, úgyhogy úgy döntöttem, összeütök valami reggelit. Omlettre esett a választásom. Már éppen vettem ki őket a serpenyőből, mikor Amy a nyuszis papucsában lecsattogott a lépcsőn.
-Szép jó reggelt! - mosolyogtam rá. Nyúzott arccal nézett rám.
-Jobbat! - mondta, miközben elnyomott egy ásítást.
-Aludtál te valamit? - nevettem ki.
-Ajj, nem sokat, mert a szomszéd rohadt csivavája egész éjjel ugatott. Egyszer kinyírom azt a dögöt! - dühöngött Amy.
-Ugyan hagyd már, úgy se bántanád - legyintettem - Aludj füldugóval, vagy zenével, ahogy én szoktam.
-De az olyan kényelmetlen. Nem emlékszel, mikor vattát raktam a fülembe és orvoshoz kellett mennünk, mert nem tudtam kiszedni?
-Hogy is felejthetném el! Utána egy hétig csak kiabálva szólhattam hozzád, mert alig hallottál - idéztem fel a "szép" emlékeket. Ekkor megszólalt Amy telefonja, majdnem leesett a lépcsőn, úgy rohant fel az emeletre. Fejcsóválva néztem utána, aztán megterítettem. Egy idő után barátnőm vidáman ugrándozott le a lépcsőn.
-Mi ez a vigyor? - kérdeztem.
-Semmi - nézett rám nagy szemekkel. Aztán leült az asztalhoz és halkan dúdolgatva turkálta az omlettet. Nem értettem, mi lehet vele.
-Fontos hívást kaptál? - próbáltam kihúzni belőle valamit.
-Nem - mosolygott sejtelmesen. Hát vele aztán nem megyek sokra.
-Hát jó - hagytam rá - Én lassan elindulok a boltba. Te nem jössz?
-De persze, csak még rendbe szedem magam.
Elmosogattam, majd én is felmentem a szobámba. Emberi kinézetet varázsoltam magamnak, majd felkaptam a tornacipőm és elindultunk a bolt felé. Csak pár háztömbnyire volt a házunktól. Kitettük a nyitva táblát, de úgy gondoltam, ma sem lesz forgalmas napunk.
-Amy, átmegyek a hangszerekhez, oké?
-Persze, én itt leszek, ha kellenék - bólintott. Ez a kedvenc helyem az egész boltban, imádtam itt lenni. Elővettem a gyakran használt gitáromat és leültem a fotelba a sarokban. Próbáltam jól játszani, de mindig hibáztam. Végül már oda sem figyeltem, az ujjaim csak táncoltak a húrokon. A gondolataim mind-mind visszatértek a You Me at Six-hez. Ha Josh a városban van, akkor a többiek is? Vajon sokáig maradnak? Miért vannak itt? Nem tudtam a zenélésre figyelni, így felpattantam és visszamentem Amy-hez, éppen a számítógépnél ült.
-Ó, jó, hogy ott vagy. Megnéznéd nekem a You Me at Six koncert dátumait?
-Aha - mondta kicsit vonakodva - Miért kellene?
-Semmi különös, csak szeretném tudni. - Amy elkezdett gépelni, és egyre növekvő izgalommal vártam az eredményt. Megnyitott egy oldalt, ott volt az összes dátum. Végigfutottam őket, hirtelen megakadt egyen a szemem. Alexandra Palace, London, négy nap múlva. Tudtam! Hatalmas mosolyra húztam a szám, de a következő pillanatban ahogy jött, úgy le is hervadt. 'Sold Out!' Ezek viccelnek?! Könnyek gyűltek a szemembe. Elfordultam a monitortól.
-Cassie - szólt halkan Amy és a vállamra tette a kezét - Ne sírj! Tudod, meglepetésnek szántam és később akartam elmondani, de van két jegyem a londoni koncertjükre.
-Hogy mi? - kaptam fel azonnal a fejem, összezavarodtam.
-Tudtam, hogy ők a kedvenceid, egyszer kölcsönkértem az iPododat - nevetett - és jártam már a szobádban, kicsit nagy az a poszter a faladon. És pár napja Josh járt a boltban, te éppen nem voltál itt. Felismertem és elkezdtünk beszélgetni, számot cseréltünk. Moziba is én hívtam, úgy volt, hogy nem tud jönni, de mégis megjelent, a koncertről beszéltünk és rólad is, és majdnem lebuktattál minket. Reggel is vele beszéltem, akkor mondta, hogy szerzett nekünk jegyet. Nagyon sajnálom, de szerettelek volna meglepni. - A könnyeim elapadtak, egyszerűen ledöbbentem, majd kitört belőlem a nevetés. Amy először furcsán nézett rám, hogy minden rendben van-e, aztán nem bírta tovább, a nyakamba borult és együtt nevettünk.
-Úristen - törölgettem megint a könnyeimet, de most a nevetéstől -, neked aztán sikerült meglepned. Hogy tehetted ezt velem, te dög? Túl jól tudsz titkolózni, és ahogy a moziban improvizáltál, még csak nem is sejtettem semmit.
-Elmehetnék színésznek, nem igaz? - fényezte magát Amy, majd hirtelen komoly lett az arca - Akkor most szeretném bejelenteni, hogy van két jegyem a négy nap múlva tartandó You Me at Six koncertre és szeretném ha eljönnél velem.
-Ezt komolyan mondod? Mióta várok már erre! Nagyon-nagyon köszönöm! Örömmel elfogadom a meghívást - ujjongtam egy sort, majd szorosan megöleltem.

1. rész

-Igyekezz már, Amy! Még jegyet is kell vennünk! - siettettem, mert természetesen órák óta készülődik, pedig csak moziba megyünk.

-Nem foglaltál jegyet? - kérdezte, miközben a kedvenc magassarkújába lépett bele.

-Elfelejtettem, oké? Most már inkább induljunk.

-Jó, még hozom a kocsikulcsot és mehetünk is.
Mikor odaértünk szerencsére alig állt valaki sorban a pénztárnál. A leghátsó sorba kaptunk jegyet. Szuper. Két perc maradt kezdésig.
-Amy, menjünk, mindjárt kezdődik!
-Oké, csak még veszek popcorn-t, jó?
-Jó, de siess, ott a büfé. Megvárlak.
Természetesen nem tudta eldönteni mekkorát szeretne. Végül a legnagyobbat vette meg. Aztán odaadtam a jegyeinket az ajtó előtt álló férfinak, aki idióta vigyorral bámulta a barátnőmet. Megköszörültem a torkomat, így visszaadta a jegyeket és jó szórakozást kívánt. A terembe lépve mindenki minket bámult.
-Senkinek ne borítsd a nyakába a kajádat, oké? - figyelmeztettem a barátnőmet, szegény alig látott ki a hatalmas doboz mögül.
-Persze, figyelek. - mondta kuncogva.
Beszenvedtük magunkat a helyünkre, és megkönnyebbülve leültünk. Én csak üres tekintettel bámultam a vásznat, Amy pedig megpróbált halkan rágcsálni.
-Megmozdulnál? - kérdezte a barátnőm nevetve.
-Mi? Máris vége a filmnek? - értetlenkedtem.
-Aha. Elég vicces képet vágtál nagyjából végig, mint aki egy másik világban jár éppen.
-Hm.. Lehet, nem emlékszem semmire a filmből. Na mindegy, akkor menjünk - mondtam, és elindultam kifelé. Túl sok volt az ember és elvesztettem Amy-t. Jobbra-balra kapkodtam a fejemet, hátha megpillantom, és akkor megláttam. Ezt nem hiszem el! Amy éppen Josh Franceschi-vel beszélgetett. Ő ismeri a világ legjobb bandájának az énekesét? Hogy kerül egyáltalán ide? Elindultam feléjük, Josh éppen rámosolygott Amy-re, majd elsétált.

-Amy! Te ismered Josh-t? - értetlenkedtem, mikor végre odaértem a barátnőmhöz.
-Nem, csak most találkoztunk. Valaki nekem jött, ő pedig udvariasan felsegített, de mennie kellett - darálta el szinte egy szuszra - Várj, te honnan tudod a nevét?
-Évek óta rajongom a zenekaráért - mondtam és eszembe jutott, hogy mennyit köszönhetek az ő zenéjüknek is - De még sosem találkoztam velük és egyetlen koncertjükre sem jutottam még el - majd felsóhajtottam.
-Mi? - döbbent le kicsit - Ezt még nem is mondtad. Akkor valahogy itt tartottam volna még ideérsz. Nincs még itt valahol? - kezdett el forgolódni, de sajnos már sehol sem volt.
- Hagyd csak - öleltem meg Amy-t - De azért az kissé furcsa, hogy úgy ismerkedsz hírességekkel, hogy azt sem tudod, hogy híresek - jegyeztem meg nevetve.
-Nem hiszem el, hogy csak így hagytam elsétálni - hitetlenkedett Amy - Muszáj aludnom egyet, ez túl sok - kissé túldramatizálja, de mindegy.
-Menjünk haza! - mondtam. Aztán otthon csak lerúgtam a cipőm, és elindultam az emeletre.
-Jó éjt, Amy! - köszöntem el, de ő csak valamit motyogott, és bevánszorgott a szobájába. Bekapcsoltam az iPodomat és You Me At Six-et hallgatva fülhallgatóval a fülemben aludtam el.

Bevezető

A nevem Cassandra Martin. 22 éves vagyok. Egy éve elköltöztem otthonról, és most a legjobb barátnőmmel, Amy-vel lakom egy kis családi házban, London belvárosában. Mindketten egy lemezboltban dolgozunk eladóként, nagyon élvezzük. Van egy hangszerrészlegünk is, ha nincs vásárló, én mindig ott vagyok, és próbálkozom a zenéléssel, énekléssel. Ha elmondhatok valamit, az az, hogy a zene mindig ott van neked, bármin is mész keresztül. Az élet nem mindig egyszerű, de próbálom kihozni belőle a legtöbbet. 

You Me At Six